Volt egy asztali gépem, amit nyolc évig használtam, és a nyolcadik évben már azt hittem, hogy ilyen a világ.
Indításnál kávét főztem, a böngésző harmadik füle után elgondolkodott a rendszer, a merevlemez pedig úgy kattogott, mint egy öreg villanyóra.
Meg voltam győződve róla, hogy ez normális, mert nem volt mihez hasonlítanom.
Aztán egy ismerősöm otthon összerakott nekem egy másik konfigurációt, és amikor először elindítottam, tizenegy másodperc alatt bejött a felület.
Ott ültem előtte, és tényleg nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy bosszankodjak.
Mert nem az volt a hír, hogy az új gép gyors, hanem az, hogy a régi mennyire lassú volt, és ezt évekig nem vettem észre.
A romlás nem egyetlen napon történt…
A hozzászokás a legveszélyesebb dolog, ami géppel és emberrel történhet, mert a mérce mozdul el, nem a valóság.
Erre a hozzászokásra egy egészen más területen olvasott hosszú írás világított rá igazán, pár hónappal a gépcsere után.
A Felépülők Családi Felépülési Központ blogján találtam rá egy írásra, ami pontosan erről a fokozatos elmozdulásról szól, csak nem gépekkel kapcsolatban.
Azt magyarázza el benne egy szakember, hogy az alkoholizmus miért nem egy kapcsoló, amit valaki egyszer csak átbillent.
A folyamat lassú: a rendszeres fogyasztás emeli a tűrőképességet, ezért ugyanahhoz a hatáshoz idővel egyre több kell, és ez évek alatt szinte észrevétlen marad.
A cikk itt hoz egy nagyon egyszerű összehasonlítást is: hiába eszünk minden héten epret, nem alakul ki iránta függőség, mert az epernek nincs addiktív potenciálja, az alkoholnak viszont van.
Ez az a pont, ahol a szokásos hivatkozási alap is megbicsaklik.
Aki egy régi gépet foltozgat, pontosan tudja, hogy egy idő után nem érdemes újabb bővítményt keresni, mert a probléma nem ott van.
Ilyenkor a legrosszabb, amit tehetünk, hogy még egy tisztítóprogramot telepítünk, majd megkönnyebbülünk, hogy az indulás két másodperccel gyorsabb lett.
A mérés eredménye ugyanis nem attól lesz jó, hogy megjavult valami, hanem attól, hogy közben lejjebb vittük az elvárásainkat.
Az emberi történetekben ugyanez sokkal fájdalmasabb, mert ott a magyarázatok nem technikai jellegűek, hanem személyesek, és mindenki elhiszi őket, elsősorban maga az érintett.
A Felépülők Családi Felépülési Központ írásaiban ezért tér vissza többször, hogy mindez betegség, ugyanolyan, mint a cukorbetegség, és nem jellemhiba.
Aki eljutott idáig, azon nem az akaraterő fog segíteni, hanem a megfelelő szakmai segítség, ahogyan a cukorbetegnek is szüksége van az inzulinra.
Ez a mondat nekem azért volt fontos, mert a hétköznapi beszédben pont fordítva szoktuk használni: ha valaki nem tud abbahagyni valamit, arról azt gondoljuk, hogy gyenge.
A szöveg viszont világosan leírja, hogy a betegség kialakulása után az elhatározás önmagában kevés, és ezen semmilyen jó szándék nem változtat.
A központ szakemberei egyébként maguk is felépülő alkoholisták, ami a szövegeiken is érződik: nincs bennük ítélkezés, viszont nagyon pontosan írják le a folyamatot.
Az alkoholizmus náluk nem egy címke, amit rá lehet ütni valakire, hanem egy hosszú, jól leírható út, aminek van eleje, közepe és vége.
Ha valaki hasonlóan gondolkodik, mint én, és a lassú romlás logikája megfogta, érdemes elolvasnia a központ cikkét arról, hol kezdődik az alkoholizmus, és mi jön utána.
Nem ijesztgetős szöveg, hanem egy jól felépített magyarázat, ami a szokásos tévhiteket sorra veszi.
Én azóta a gépeimet is máshogy nézem…