Tizenhét éves a számítógép, amin a gazdaság papírjait vezetem, és ez nálam nem szégyen, hanem rekord. A fiam vette annak idején, amikor elment a városba tanulni, azzal, hogy „apa, ezen majd nyilvántartod a teheneket”. A ház azóta kétszer lett újrafestve, a traktort egyszer cseréltem, a gép viszont ugyanúgy zümmög az íróasztal sarkán, ha bekapcsolom.
Igaz, öt percig tart, mire felébred, a ventilátora hangosabb, mint a fejőgép, a monitor szélén pedig tavaly tél óta egy sárga csík fut végig. A fiam minden látogatáskor felajánlja, hogy hoz egy újat, én meg minden alkalommal elhárítom, mert ezen vannak a táblázatok, a permetezési napló és a támogatási kérelmek mappái. Attól félek, hogy egy költözésnél elvész valami, amit aztán sehol nem találok meg.
Múlt hétvégén aztán leült mellém, és megmutatta, hogy az egész munkámat át lehet menteni egy hüvelykujjnyi adathordozóra, ami a mellényzsebembe is befér. Lassan ment, a gép kétszer is megakadt, de a végén minden mappa ott volt, a régi fájlnevekkel együtt. Akkor éreztem először, hogy talán mégsem kell egyik napról a másikra mindent kidobni ahhoz, hogy valami jobb jöjjön helyette.
Ha már ott ült mellettem a gépnél, megkértem, hogy segítsen egy olyan ügyben is, ami hónapok óta nyomta a vállamat.
A JOLA nevét aznap hallottam először, pedig a tanyai ház udvari ajtaja legalább annyi idős, mint én, és évek óta cserére várt. Az ajtó felső, üveges részén tavaly nyáron megrepedt az üveg. Bekentem, leragasztottam, de télen a repedésen át úgy húzott a hideg, hogy a konyhában a sparhelt mellett is éreztem. Reggelente, mielőtt kimentem etetni, a ragasztószalag széle már fel volt pöndörödve, és a kutya is inkább a kályha elé feküdt, nem az ajtó mellé, ahol régen szeretett. A fiam megkérdezte, minek nevezem ezt az egészet, és én csak annyit mondtam, hogy ajtóablak, mert nálunk mindig is így hívták. Ő pedig szó nélkül, egybeírva beütötte a keresőbe.
Ott jött elő a JOLA oldala. Elsőre gyanakodtam, mert sok olyan oldalt láttam már, ahol egy fénykép és egy kosár van, és ennyi. Itt viszont azt olvastam, hogy a JOLA a saját bemutatkozása szerint 2002 óta működik, és a menüben sorban jöttek a műanyag, a fa, az acél és az MDF bejárati ajtók, külön az ablakok. A fiam azt mondta, hogy a keresőnek mindegy volt, hogyan írom, az ajtóablak szóra is ugyanide vitt, ahogy a külön írt alakra – az ajtoablakbirodalom.hu oldal volt tehát a célállomás.
Engem a fa bejárati ajtók érdekeltek, mert a ház fehérre meszelt fal, cserép és fa gerenda, és nem akartam, hogy úgy nézzen ki az udvar felől, mint egy irodaház bejárata. A Borovi fenyő nevű sornál megálltam, és sokáig nézegettem a képeket. A fiam közben a blogjukon „A megrendelés és ügyintézés menete” című írást nyitotta meg, mert neki az volt fontosabb, hogyan zajlik a dolog. Hangosan felolvasta, én pedig közben bólogattam, mint a falugyűlésen. Pont ilyen kérdéseim voltak.
Én az ilyet szeretem kézzel megfogni, mielőtt döntök, de a fiam meggyőzött, hogy előbb kérjünk ajánlatot az oldalon, és kérjük a felmérést is. Beírtuk a régi ajtó hozzávetőleges méretét, a fiam pedig a teendőket felírta egy cetlire, és odaragasztotta a monitor szélére, épp a sárga csík fölé.
Azóta a felmérés is megvolt. A szakember végigkopogtatta a régi tokot, ahogy a piacon a dinnyét szokás, a fiam először nevetett, aztán ő is kopogtatni kezdett. Megkérdeztem, kell-e nekem centire pontosan tudnom a régi tok méretét, és azt felelte, hogy a pontos méretet ő veszi fel, így nem nekem kell a létrán egyensúlyoznom a mérőszalaggal. Este a konyhaasztalnál már a színről beszélgettünk, nem arról, hogy kell-e egyáltalán.
A régi gépet egyébként megtartottam. A fiam a JOLA oldalát könyvjelzőbe tette rajta, a permetezési napló mellé, mondván, hogy ha már ez a masina segített ajtót találni, akkor megérdemel még egy telet.